A hajnal első sugarai enyhén megtörték a szoba komor sötétségét, mint tündérlehellet, mely százéves mély átok ellen küzd ... alig simulnak arcához ... kinyitja szemét . Határozottan, mintha nem álmából tépték volna a való világba. Felül, s eszébe jut ... az, ami nem hagyta nyugodni. Folyton a fejében motoszkál, gyötri, faggatja, kínozza, hívja ... Nem, nem akar menni, fél ! De bármennyire is groteszk az érzés, ami eltölti, sóvárog, látni akarja ... még ha csak egyetlen egyszeris ... utoljára, mielőtt ez az egész őt ... Nem ! Elhessegteti az ördögi csábítást.
Kimászik ágyából, az ajtó fele tart, már csak a vágyakozás ereje vezeti, tehetetlen ! Kilép a folyosóra, pillanatok alatt a másik ajtó előtt találja magát . Remeg a keze, ahogy a hideg vassal érintkezik, visszahátrál ... ,, Nem, nem adhatom fel most ! Látni akarom ! ’’ Benyit. A fátyolszerű folyosóról befészkelődne némi fény, ám az semmi ahhoz, hogy megtörje a szilárd feketeséget. Csupán az árny körvonalai rajzolódnak ki a félhomályból. Belép, becsukja az ajtót, minden elsötétül ... mintha egy mély, üres álomba merülne ...
A fülledt levegőtől és a mámoros illattól kicsit magához tér. Tétovázik. A síri csendet megtöri szívének zaklatott dobogása. Tudja, ha felkapcsolja a villanyt, látni fogja. Érzi jelenlétét ... talán ezért hezitál. Egy határozott mozdulattal a kapcsolóhoz nyúl és ... ott van ! Egymás szemébe néznek . Tudta, hogy jönni fog ... Várta ! Komorak az arcvonásai, mosolya szelíd, barna haja arcába hull, borzos. De van valami, valami, ami idegen, nem hagyja nyugodni, mert talán ... egy szikrányi fényt lát benne ... a szemei ! Közelebb lép, egész közel hozzá, Ő mozdulatlan. Mélyen a szemébe néz, mintha az ő kezét érezné bőrén . A félelem – oly természetes módon elillant. A megismerés útjait járta, mégis rettegett a felismeréstől . Az idő értelmét vesztette számára. Még egyszer megkíséreli, mély lélegzetet vesz és a szemébe néz... Emlékek töredéke éledt fel hirtelen : édesapja kerékpározni tanította ... az első szál rózsa, az első csalódás ... koporsó ... az első fecskendő, az önfeledt állapot ... a fehér szoba ... És itt nem ért véget a hosszú, végtelen film . Gúnyt űztek szenvedéseiből, saját emlékei alázták meg. De a legfájdalmasabb az volt, hogy nem ismert Rá ! A vívódástól kikészülve ordítja el magát : ,, Ki vagy ? Valahogy mégsem máshonnan érkezel !!! ’’ Lelkiismerete megszólal : ,,és mégis másképp néz rám ... mégis fájón idegen.’’
Erős jellemnek tartotta magát, ennek ellenére szeme sarkából kibuggyant a forró könnycsepp, s lesiklott hideg arcán. A homály nem oszlott gondolatai közül, pedig karnyújtásnyira érezte a választ. Kétségbeesetten megereszti a csapot és lemossa arcát jéghideg vízzel. Újra felnéz ... Szétoszlott minden kételye . ,, Hiszen ez...’’
Hirtelen gyerekhang szólal meg kintról : ,, - Anyukaaa ! A drága nővérem már megint nem akar kijönni a fürdőből ! Már másfél órája bent ül. Gyere, mondd meg te is, hogy nemcsak ő él ebben a házban .’’ ... ,, Fogadni merek, hogy megint saját magát bámulja a tükörben.’’